Nagyon közel laktunk az F1-es pályához, úgyhogy egyik délután be is hajtottunk rá! Maga a pálya gyakorlatilag bent van a városban (a központtól max 5 kmre légvonalban, de talán még annyi sincs). Szépen el is van rejtve, ilyenkor egy közpark formáját veszi fel, nem volt könnyű észrevenni, hogy már tényleg a pályán autózunk :). A legfurcsább az volt, hogy igen szűk még így személyautóval is, nemhogy az F1-es autókkal (olyan három sáv széles az egész).

Szépen körbementünk, meglett a célegyenes és a boxutca is. A célegyenest sajnos telerakták műanyag elterelőkkel, hogy ne legyen nagy a csábítás gyorsulási versenyhez :). Leparkoltunk és átsétáltunk a boxutca területére, nagyon fura volt ilyen üresen és csendben az egész, ilyenkor szinte csak bringások használják edzésre az aszfaltot. Nehéz elképzelni, hogy ehhez képest mi lesz itt március 12-én amikor megkezdődik a 2015-ös szezon :)!

Igazából csalás a cím, mert egyszer már elsüvítettünk Melbourne mellett amikor a Great Ocean Roadra tartottunk :). Másodjára már meg is álltunk és beköltöztünk 3 estére. Itt már tényleg airbnb-s szállásunk volt, egy maláj lány lakásában szálltunk meg. Ő épp nem volt otthon, csak az anyukája :). Volt egy tágas és szép tiszta külön szobánk, illetve használhattunk minden mást (nappali, fürdő, konyha) közösen. Sőt még volt a lakásban egy kutya és egy macska is (sok vizet nem zavartak).

Másnap bejártuk a környéket, nagyon barátságos városrészek voltak a közelünkben. Főleg South Yarra és Prahran környékét autóztuk és sétáltuk be. Olyan igazi hangulatos kisvárosias részek voltak ezek, nagyrészt hagyományos debreceni stílusban zárt sorban beépítve. Arra jutottunk, hogy ez talán az egyik legjobb módszer, mindenkinek jut privát kis előkert, hátsó kert és érzésre egy saját ház, de mégiscsak sok ember megfér kisebb helyen. Az egész nagyon hasonlított a brooklyni Green Point és Williamsburg városrészekhez (csak New Yorknál sokkal tisztább volt).

Megszakítandó a 3 órás monoton főúton száguldást (értsd 100-zal menést) Melbournebe menet, megálltunk Ballaratban kicsit pihenni és nézelődni. A város az 1800-as évek közepén épült, talán a képek alapján is egyértelmű, hogy aranyat találtak a környéken. Az időpont és a gazdagság erősen meglátszik a központon, ahol rengeteg régi épületet megőríztek, köztük több színházat, hotelt, templomot és a közigazgatás épületeit is.

Szerencsére a közparkot (amelyből mára botanikus kert lett) is elkezdték telepíteni, így több más óriás fa mellett van egy helyütt majd 150 éves fákból álló kaliforniai redwood fasor, több óriási példánnyal, ami nekünk nagyon imponált, főleg az amerikai élmények után.

Sajnos csak utólag tudtuk meg, hogy az 1956-os melbournei olimpián az itteni egyik tóban rendezték a kajak-kenu versenyeket. Ma csak szárcsák és fekete hattyúk úszkálnak benne.

Sajnos egy 2014 januári erdőtűz rendesen megtépázta a nemzeti parkot, de ennek ellenére (vagy talán pont ezért?) megérte bejönni. A Grand Canyon nevű szakasz nagyon szép volt, egy kellemeset sétáltunk ott. Az elnevezése szokásosan ausztrálosan túlzó, azért annyira nem volt nagy, de ez talán a képeken is látszik. Láttunk azóta ennél nagyobb kanyont is amit nem is hívnak kanyonnak :). Ezt a részt nem érintette a tűz, viszont a másik fele a nemzeti parknak ahol a McKenzie vízesés volt, gyakorlatilag teljesen leégett. Éppen éledeztek már a fák (elvileg az eukaliptuszok kibírják a tüzeket), de azért elég szomorú látvány volt. Maga a vízesés szép volt, sokat pihentünk a lábánál a hűsben.

Apropó, láttunk emut! Igaz csak emufuttában, pont előttünk nyargaltak át az úton. Szerencsére volt egy 20-30 méter, azért ha közelebb kapjuk el őket lehet most nem örülnénk annyira.

Nagyon szép hely és a képeink is jobban sikerültek, mint gondoltuk. Első gondunk a nagyon erős szélvihar volt, így a pár órás nézelődés végére telehordta az objektívet és a szemüvegeinket is sós-párás “óceán kosszal”. Mondjuk elviselni sem volt könnyű. Második probléma a tömeg volt, amin igen meglepődtünk, mert eddig ilyen tömegjelenetektől mentes volt az út, ide viszont hozták csőstül a keleti turistákat buszokkal Melbourneből.

Maguk a sziklatornyok már jó ideje nincsenek tizenketten, a partszakasz folyamatosan változik napjainkban is. Az állandó hullámzás hatására új apostolok képződnek, illetve régiek törnek össze és omlanak a vízbe. Van egy sziget amit régen egy természetes kőhídon át lehetett megközelíteni, amíg az le nem omlott. Szerencsére senki nem sérült meg, igaz két ijedt turista kint ragadt a szigeten (helikopterrel kellett őket kimenteni).

Azon filóztunk közben, hogy vajon mi a világon a legjobb hely látvány/tömeg “arányban”, elképzelésünk sincs :).