Cairns környékén a Nagy Korallzátony mellett a Daintree Nemzeti Park esőerdői a fő látnivaló. Ez a Wet Tropics (azaz nedves trópusok) Világörökség részét képezi. Első találkozásunk az itteni esőerdővel a Mossman Gorge-nál volt: itt több helyen lehet csobbanni a patakok kristálytiszta és hűvös vizében. Elindultunk egy 2 kilométeres körsétára az esőerdőben, majd amikor a legtávolabbi pontján jártunk a körnek, elkezdett dörögni az ég. Nem vettük komolyan, inkább megáztattuk a lábainkat az egyik kis medencében. Amikor már éreztük, hogy ennek fele sem tréfa, továbbindultunk, hogy a maradék 700 métert megtegyük a bejáratig. Esélyünk sem volt, hamar rákezdett az eső és a fák sem fogták fel a vizet: olyan érzésünk volt, mintha dézsából öntötték volna a meleg fürdővizet. Igazából vicces volt a helyzet, mert miután már bőrig áztunk, nem volt kellemetlen az eső, csak az zavart, hogy a hátizsákunkban ott voltak az útleveleink is. Egy esernyős turistacsoport segítségével átrendeztük a táskánkat, így szerencsére végül nem ázott el semmi. Másnap kicsit rakoncátlankodott a fényképezőgépünk, de szerencsére hamar életre kelt.

Az utunk utolsó teljes napján nem bírtuk ki, hogy ne menjünk el a partmenti út legészakibb pontjára, Cape Tribulationbe. Itt ér véget az aszfaltozott út, innen már csak terepjáróval lehet továbbmenni, Cooktownig. Az elején unalmas cukornád ültetvények között haladtunk, majd átkompoztunk a Daintree folyón az esőerdőbe. Kivételesen a kompon adtak térképet is, így tudtuk végre, hogy mi merre lesz. Ezen a szakaszon több helyen is vannak ingyenes kiépített sétautak, amik egész jók voltak. Egy kivételével végigjártuk őket, elég is volt az esőerdőkből a végére :). Itt is mindenütt ki volt téve a krokodilveszély tábla, ezért kicsit meg is ijedtünk amikor hangokat hallottunk a mocsárból az egyik fapallós úton. Hamar kiderült, hogy három vaddisznó volt. Ez már a nap harmadik ilyen esete volt, az előző strandnál egy goanába botlottunk :). A nap pedig úgy kezdődött, hogy láttunk olyan 15 méterre tőlünk egy kasszovárit is, ami állítólag tényleg veszélyes lehet. A kasszovári egy struccszerű röpképtelen madár, tud agresszív lenni, ilyenkor védekezni kell. A legjobb egy táskát magunk elé rakni, vagy elbújni egy fa mögé :). Szerencsére mi vettük észre őt és nem fordítva :).

Van ezen az úton egy nagyon szép fekvésű fagyizó is, mindenkinek javasoljuk, hogy próbálja ki a különleges trópusi gyümölcsökből készült fagyit. Itt helyben termelik őket, meg is lehet nézni a fákat a kertben. A hölgy előttünk éppen egy jackfruitot bontott ki, így végre meg tudtuk kóstolni, jó ízű volt!

Port Douglas kikötőjéből az úton harmadszor is kihajóztunk a Nagy Korall Zátonyra, de most egy speciálisan sznorkelezésre (könnyűbúvárkodásra) és búvárkodásra szakosodott hajóval. A SilverSonic hajó az Agincourt Zátonycsoportra, a korallzátony keleti határára viszi ki a búvárokat. Erről azt olvastuk, hogy itt a legszebb a korall élővilág, mivel itt még nem fakította ki a szárazföldről bemosott, a cukornád termeléséhez használt műtrágya és permetszer.

A nap során három különböző ponton állt meg a hajó, parkolás után leengedte a hátsó deck egy részét a vízbe, ahonnan kényelmesen be lehetett toccsanni. Ilyenkor nyáron a tengervíz 28-29 fokos, emiatt ezen a vidéken sok lehet a medúza, amelyek közül néhány akár életveszélyes is lehet. Emiatt kizárólag teljes testet fedő vékony kezeslábasban mentünk be a vízbe, ez a ruha nem csak a medúzák ellen, hanem a nap ellen is ideális védelem volt. Nekünk óriási szerencsénk volt, mivel egy optimális napot fogtunk ki, sütött a nap és a víz olyan tiszta volt, hogy simán leláttunk 7-8 méteres mélységbe.

Befizettünk egy-egy félórás vezetett búvárkodásra, így rögtön az első helyen azzal kezdtük, hogy a nagy palackkal a hátunkon csobbantunk. Szép lassan, egy kötél mentén haladtunk egyre mélyebbre, majd elhagytuk a kötelet és szabadon úsztunk. Sajnos Kati még azzal volt elfoglalva, hogy a bal fülében nyomáskiegyenlítsen, mikor Andris arra koncentrált, hogy jól mutasson a teknős mögött :). Még jó, hogy a fotós srác pont azt mondta merülés előtt, hogyha ott van ő meg a teknős, akkor menjünk oda, bár hozzátette, hogy azért ez az első merülésen úgysem jön össze :).

A búvárkodás után még volt egy kis időnk a “megszokott” pipás úszkálásra, majd egy rövid továbbhajózás után megálltunk a második ponton, ahol egy kb. 20 méter magas vízalatti hegy mellett sok, nagy ezüstösen szikrázó hal úszott. Volt egy nagyobb kiterjedésű korallzátony is, ami mellett hosszában úsztunk, megfigyelve a tenyérnyi halak mindennapi életét és civakodásait is. A harmadik megállónál a búvárokat “kidobtuk” hamarabb, majd a hajó beparkolt egy következő zátonyszakasz mellett. Itt volt szerencsénk bébicápákat látni, teknőssel úszni és együtt levegőzni a vífelszínen és megszámlálhatatlan mennyiségű kis és nagytestű halat látni. Kati még látott egy csapat kisujjméretű halat, akik kiugorva a vízből menekültek valami elől. Iszonyatosan élveztük a vízfelszínen úszkálást, különösképpen, hogy ilyen meleg és tiszta volt a víz. Épp amikor már teljesen elköszöntünk a zátonytól és úsztunk a hajóhoz, hátulról érkezve elhúzott 15 centivel a hasunk alattunk egy jó erős méteres Napóleon hal. Kicsit betojtunk :). Aztán kiderült, hogy barátságos hal, szokták is etetni ha előkerül.

Port Douglasból az út Palm Cove-ig (ahol az utolsó három estére volt szállásunk) pedig maga a mini Great Ocean Road. Tényleg nagyon szép út, sok szakaszán végig a part mellett halad. A rákövetkező napokban még egyszer megtettük az utat fel és alá, mikor Cape Tribulationbe mentünk, de az már a következő poszt része :)!

A tengerpartról felkanyarodtunk a hegyek közé az Atherton Fennsíkra. Itt sem sík területre kell gondolni, hanem dimbes-dombos zöld legelőkre. A betelepülő fehérek jövetele előtt itt sűrű esőerdő borította a környéket, ami szerencsére itt-ott megmaradt, így néhány nagyon hangulatos vízesés a mai napig látogatható. Ezen kívül sikeresen fennmaradt a “függöny fikusznak” nevezett fa is, amelynek a légzőgyökerei sűrű függönyt imitálva nyomulnak a föld felé. Kati emlékei szerint ez a fa már 20 éve is látványosság volt és ugyanígy jól nézett ki. Ilyen fikuszból persze több is van, de kevésnek sikerült ennyire látványos formát öltenie.

A fennsíkra nem csak a hangulatos vízesések miatt mentünk, tartogatott számunkra még egy meglepetést, a platypuszt, azaz kacsacsőrű emlőst! Yungaberra nevű falucskáról azt olvastuk, hogy a patakban sok platypus él. A kacsacsőrű emlős hajnalban és szürkületkor aktív: a meder alján az iszapban keresi táplálékát, ezzel buborékokat ereget a víz színére. Miután elkapott egy rákot, felúszik a víz felszínére, ott összerágja a csőrével, majd zsupsz újra lebukik. Az esti lesünk sajnos sikertelen volt, pedig kitartóak voltunk, csak a közelgő vihar elől kellett befutnunk. Hajnalban újra megpróbáltuk és akkor már a kezdeti nehézségek után szerencsések lettünk! A kezdeti nehézség azt jelentette, hogy Andrisnak sikerült a nedves sáron elplattyannia, szerencsére nem bele a patakba, csak majdnem :). De rögtön ezután meg is jelent az első platypusz és utána még több is!

A repülés élménye után folytattuk a végtelenített vezetést. A szedett-vedett képekhez pár érdekesebb megjegyzést fűznénk. A nagy mangó nem egyedi jelenség, van vagy 50 ilyen cucc Ausztráliában, a helyiek nagyon szeretik valamiért. Mi is láttunk párat: birkát, banánt, rákot és a mangót. A mangó a legkevésbé érdekes, de ezt sikerült rendesen lefényképezni :). Itt álltunk az árnyékunkon is, itt a trópusokon már igencsak fentről tűz le a nap!

Este csak az utazásunk szokásos szeszélye jött, villámlás és esők. Másnap folytattuk az utat, szerencsére jó időben, a rossz prognózis ellenére. A Hinchinbrook kilátóban meglepődtünk, nagyon jól nézett ki a Hinchinbrook sziget, 1121 méter magas a legnagyobb hegy rajta! Nagyon védett a sziget, csak engedéllyel lehet látogatni, kb 40 fő tartózkodhat egyszerre a szigeten. Így garantált, hogy nem lesz tömeg, ugyanis több mint 400 km2 a sziget területe :). Állítólag van egy nagyon szép több napos gyalogtúra a szigeten (hihető a látvány alapján), kisebb bökkenő, hogy kb fél-egy évre előre le kell foglalni az engedélyeket. Ja még valami, azért óvatosan tessék menni, mert krokodilok lakják a sziget körüli vizeket :).

Bicskanyitogató képsorok következnek egy repülő ablakából. Az ocean raftinggal egy csomagban vettük meg ezt az egy órást repülést, amely a szigeteken túl a reef fölé is berepült. Ez egy sima “kerekes” repülő volt, de még drágábban hidroplánnal is ki lehet repülni. Működik a helikopter is, vannak hozzá stégek a reefen, úgyhogy lehet sznorkelezni is (ha valaki feltétlen szórni akarja a pénzt 🙂 ).

Mi elégedettek voltunk ezzel a kombinációval, úgy terveztük, hogy még északabbra is kimegyünk majd a külső korallzátonyra, így nem lett volna értelme kifizetni a kijutást itt is. Viszont érdemes volt kirepülni a korallzátony fölé, mert a hajókból egyáltalán nem érezni a méreteit és a víz különböző színeit is csak innen látni igazán. Apropó, ahogy a raftingon is, itt is csaj sofőrt kaptunk :)!