Sajnos egy 2014 januári erdőtűz rendesen megtépázta a nemzeti parkot, de ennek ellenére (vagy talán pont ezért?) megérte bejönni. A Grand Canyon nevű szakasz nagyon szép volt, egy kellemeset sétáltunk ott. Az elnevezése szokásosan ausztrálosan túlzó, azért annyira nem volt nagy, de ez talán a képeken is látszik. Láttunk azóta ennél nagyobb kanyont is amit nem is hívnak kanyonnak :). Ezt a részt nem érintette a tűz, viszont a másik fele a nemzeti parknak ahol a McKenzie vízesés volt, gyakorlatilag teljesen leégett. Éppen éledeztek már a fák (elvileg az eukaliptuszok kibírják a tüzeket), de azért elég szomorú látvány volt. Maga a vízesés szép volt, sokat pihentünk a lábánál a hűsben.

Apropó, láttunk emut! Igaz csak emufuttában, pont előttünk nyargaltak át az úton. Szerencsére volt egy 20-30 méter, azért ha közelebb kapjuk el őket lehet most nem örülnénk annyira.

Nagyon szép hely és a képeink is jobban sikerültek, mint gondoltuk. Első gondunk a nagyon erős szélvihar volt, így a pár órás nézelődés végére telehordta az objektívet és a szemüvegeinket is sós-párás “óceán kosszal”. Mondjuk elviselni sem volt könnyű. Második probléma a tömeg volt, amin igen meglepődtünk, mert eddig ilyen tömegjelenetektől mentes volt az út, ide viszont hozták csőstül a keleti turistákat buszokkal Melbourneből.

Maguk a sziklatornyok már jó ideje nincsenek tizenketten, a partszakasz folyamatosan változik napjainkban is. Az állandó hullámzás hatására új apostolok képződnek, illetve régiek törnek össze és omlanak a vízbe. Van egy sziget amit régen egy természetes kőhídon át lehetett megközelíteni, amíg az le nem omlott. Szerencsére senki nem sérült meg, igaz két ijedt turista kint ragadt a szigeten (helikopterrel kellett őket kimenteni).

Azon filóztunk közben, hogy vajon mi a világon a legjobb hely látvány/tömeg “arányban”, elképzelésünk sincs :).

Egyelőre még nem használjuk ki az óceán adta lehetőségeket, csak haladunk mellette és a látványt élvezzük. Fix szállás nélkül viszonylag kényelmetlen bemenni a vízbe, másrészt nem is nagyon kívánjuk, igen hideg a víz. Bár a képeken nem látszik, de sok esős napunk volt az eddigi részeken és általában 24 foknál nem is volt melegebb.

Az első pár kép a Bells Beachen készült, ami állítólag igen neves szörfös hely :). Egy nagyon népszerű verseny van itt évente, illetve a Point Break film befejező jelenete is itt játszódott a történet szerint. Az biztos, hogy elég jól néztek ki a hullámok és a szokottnál több szörföst láttunk. Sőt itt végre voltak ügyesebbek, akik sokat tudtak jönni egy-egy hullámmal. Mondjuk a távolból úgy tűnt, hogy a többség csak lebeg a vízen, de nyilván nem értünk hozzá :).

Utunk és egyben az ausztráliai kontinens legdélebbi vidékén jártunk a Wilsons Promontory Nemzeti Parkban. Viszonylag nehezünkre esik értelmes szövegeket írni ezekhez az óceánpartos bejegyzésekhez, úgyhogy most is inkább elütjük a feladatot egy videóval :).

Ez volt a Squeaky Beach és tényleg szkvíkel rendesen :). Az egész Wilsons Promontory nagyon szép hely, sőt ez végre igazi nemzeti park hangulatú volt: volt bejárata ahol kaptunk térképet :)! Sőt mi több, ingyenes volt. Egyébként ilyen szempontból az USA parkjai lényegesen profibbak. Az utak itt is-ott is ki vannak építve, de az USAban minden kis parkhoz is volt rendes térkép illetve nagyobb újság szerű kiadvány, tele hasznos infókkal. Itt ezzel szemben a tourist infoban is csak közepesen béna marketing anyagok vannak.

Az utolsó képekkel, a Croajingolong Nemzeti Parkból, már átértünk Victoria államba!