A tengerpartról felkanyarodtunk a hegyek közé az Atherton Fennsíkra. Itt sem sík területre kell gondolni, hanem dimbes-dombos zöld legelőkre. A betelepülő fehérek jövetele előtt itt sűrű esőerdő borította a környéket, ami szerencsére itt-ott megmaradt, így néhány nagyon hangulatos vízesés a mai napig látogatható. Ezen kívül sikeresen fennmaradt a “függöny fikusznak” nevezett fa is, amelynek a légzőgyökerei sűrű függönyt imitálva nyomulnak a föld felé. Kati emlékei szerint ez a fa már 20 éve is látványosság volt és ugyanígy jól nézett ki. Ilyen fikuszból persze több is van, de kevésnek sikerült ennyire látványos formát öltenie.

A fennsíkra nem csak a hangulatos vízesések miatt mentünk, tartogatott számunkra még egy meglepetést, a platypuszt, azaz kacsacsőrű emlőst! Yungaberra nevű falucskáról azt olvastuk, hogy a patakban sok platypus él. A kacsacsőrű emlős hajnalban és szürkületkor aktív: a meder alján az iszapban keresi táplálékát, ezzel buborékokat ereget a víz színére. Miután elkapott egy rákot, felúszik a víz felszínére, ott összerágja a csőrével, majd zsupsz újra lebukik. Az esti lesünk sajnos sikertelen volt, pedig kitartóak voltunk, csak a közelgő vihar elől kellett befutnunk. Hajnalban újra megpróbáltuk és akkor már a kezdeti nehézségek után szerencsések lettünk! A kezdeti nehézség azt jelentette, hogy Andrisnak sikerült a nedves sáron elplattyannia, szerencsére nem bele a patakba, csak majdnem :). De rögtön ezután meg is jelent az első platypusz és utána még több is!