A hajnali érkezésünk után csak délután vettük a bátorságot, hogy kilépjünk a kapun túlra. A recepción nagyon kedvesek voltak, kérdeztük, hogy hova is lenne érdemes elmenni és a közeli bevásárlóközpontot javasolták. A hoteles autó árának végül a tizedéért mentünk, tuktukkal, a kapu elől.

Nem volt semmi ez a kiruccanás! Most láttuk először, hogy hol is van a hotelünk – hát egy épülő negyedben, a környéken szinte mindenhol építkeznek. Kicsit odébb a Microsoftnak vannak óriási épületei, mellette szintén kapuval és őrbódéval lezárt villanegyed. Miután felküzdötte magát a tuktuk a felüljárón, beértünk egy kicsit lakottabb részre, ahol már voltak az úton és árultak mindenfélét az út szélén – gyümölcsöt főleg. A tuktukozást nagyon élveztük: fúj a szél, hangos a motor, néha dudálnak de azért viszonylag kényelmes 2 főre.

A bevásárlóközpont pontosan olyan volt, mint otthon, csak itt indiai emberek sétáltak és mi voltunk különlegesek és nem fordítva. A kajáldákat is megtaláltuk a legfelső szinten: a legnagyobb sorok természetesen a Mekinél és a KFCnél voltak, de volt nagyon sok indiai kaját áruló hely is. Jártunk egy kört, sajnos nem mondtak túl sokat a kaja nevek, majd az egyik kicsit szimpatikusabb helyen kértünk egy húsos kombo tálat, amin volt rizs meg háromféle szószos csirke. Mindegyik csípős volt, de teljesen fogyasztható, az egyik kifejezetten ízlett is. Ezzel ketten jól is laktunk, még hagytunk is meg belőle.

A visszafelé úton már alkudtunk a taxissal, bár még nem elég határozottan, így a fizetésnél kiderült, hogy ugyan mi 120-at hallottunk, de a srác 130-at mondott, csak érthetetlen angolsággal. Ezt a 10 rupit (40 Ft) könnyen elkönyveltük tanulópénznek. Ma is ültünk tuktukban, mindig alkudtam is egy keveset, viszonylag sikerrel. Kb. 15-20 rupira jön ki egy kilométer nekünk, de lehet lesz ez még kicsit kevesebb is! 🙂