Pénteken szóltak a szomszédban ülő indiai munkatársaink, hogy szombaton vidéki autókázásra visznek két magyar srácot és ha van kedvünk, akkor tartsunk velük, van 2 hely a kocsikban. Gáborral kapva kaptunk az alkalmom, mert a héten amúgy is ezen agyaltunk, hogy hogyan is juthatnánk ki nappal kicsit megnézni a vidéket (mert ugye Hampiba éjjel utaztunk).

Reggel 5re volt megbeszélve a találkozó, amikor kérdeztük, hogy “5 sharp?” csak nagy röhögés volt a válasz, így nem is volt olyan meglepő, hogy szombaton végül 5:40-kor futott be a második autó…
Igazi helyi gyöngyszemmel autóztunk, egy viszonylag új Tata Mahindrával. A kocsi sarkain már azért volt néhány kisebb nagyobb karc, de a hátsó üléssorról a műanyag védőfóliát még nem szedték le, igaz tiszta szakadt volt már, de arra elég volt, hogy teljesen belesüljünk… nem értem a helyieket, ezt már több autóban is láttuk.

Ismét megtapasztaltuk az ébredő vidéket, a fekete malacokat az út mentén, a kecskéket és az elhagyhatatlan teheneket. Emellé láttunk rizsföldeket, pamutföldeket, gyümölcsösöket, pálmafákat, valamint lepukkant falvakat. Minden falu két végén volt néhány betonból öntött óriás fekvőrendőr, hogy lelassítsák a forgalmat. Ezeket néha táblák jelölték, néha nem, egyen sikerült is kicsit gyorsabban (20-szal) átmenni, le is koppant az autó eleje…

Nem egyszer előztünk meg olyan autoriksát (tuktukot) a főúton, amiben legalább 15 gyerek ült (najó az ült kicsit túlzás, mert minden irányban lógtak a tuktukon). Itt a közlekedés biztonság mint olyan nem ismert fogalom. Ez a teherautósok és távolsági buszosok vezetési stílusán is látszik: beláthatatlan kanyarban simán előznek, leszorítják az őket előző járművet az útról, kanyarodásnál simán levágják a kanyart… Itt a dudaszó állandó kelléke az autózásnak, azzal jelzed az előtted haladó járműnek, hogy “hé haver, meg foglak előzni, figyelj oda, hagyj nekem helyet”, vagy esetleg azt hogy “hé szembejövő jármű a beláthatatlan kanyarban, itt vagyok, jövök szembe, ne előzzél”.

Visszafelé naplemente után indultunk el, talán ekkor éreztem a legnagyobb kulturális különbséget: a sofőr srácnak teljesen természetes volt, hogy a teherautóknak hátul nem működik a lámpájuk (jó esetben fényvisszaverő csíkjuk van elöl-hátul). Mint ahogy azt sem furcsálta, hogy sötétedéskor még senki nem kapcsolta fel a lámpát, csak amikor már nagyon muszáj volt. A lámpahasználatuk is egyedi, mert amikor végre ég, akkor szinte rögtön reflektort kapcsolnak, amivel jól megvakítják a szembejövőket. Ilyenkor kb. semmit nem látni, csak úgy érzésre haladnak néhány tized másodpercig és csak bizakodni lehet, hogy nincs az úton kivilágítatlan motoros, vagy traktor.

Mi szerencsésen visszaértünk Hyderabadba incidens nélkül, nem voltak túl sokan az úton, csak egy két őrült terepjáróssal találkoztunk, akik mentek mint a meszes.