Ausztrália egyik legszebb autósturista útján jártunk, a Vízesések Útján. Otthagytuk a tengerparti esős időt és reménykedtünk benne, hogy a hegyek mögötti fennsíkon talán jobb idő lesz. Nem volt, az első kilátónál olyan köd fogadott, hogy 10m-re sem lehetett látni, nemhogy több kilométerre. Kicsit elkeseredve ugyan, de tovább autóztunk a turista úton, az Ebor vízesés felé. Arrafelé már szerencsére felszakadozott a felhőzet és láthattuk a marhákat legelni a dimbes-dombos tájon :).

Maga az Ebor vízesés három részből áll, minden része önmagában is jól nézett volna ki, de így egyben nagyon impresszív volt. A környező eukaliptusz erdőkről nem is beszélve! Visszaindultunk a kinézett kempingbe a Platypus Flat-re, ahol elvileg naplementekor látni a folyóban vadonon élő platypuszokat! Azt tudtuk, hogy az út befele földút lesz és vagy 14km, de azért megpróbálkoztunk a bejutással. Kár volt, valahol 11km után egy meredek szakasz előtt feladtuk. Lemenni nem lett volna gond, de féltünk, hogyha este sok eső esik még akkor nem tudunk majd kijönni. Egy külön sztori volt mire megfordultunk az egysávos úton: persze pont akkor jött egy csapat krosszmotoros, amikor éppen teljesen keresztben álltunk az úton :). Sikeresen kikerültek minket, mi a megfordulás után pedig visszavánszorogtunk a főútra. Kicsit sajnáltuk a dolgot, de legalább megpróbáltuk.

Végül visszatértünk a Dangar vízeséshez, amit a ködös időben előtte meg sem néztünk, csak elhajtottunk a falu mellett. Ez is hatalmas robajjal zúdult be egy kis 270 fokban kőfallal határolt “medencébe”. Legalább ennyi előnye volt az esőknek, hogy bőven volt víz a patakokban. Kifele jövet itt szerencsésen észrevettünk egy kis piros camping táblát. Bevezettünk egy telekre, ahol mások is voltak, így nyugodtan elhelyezkedtünk és fürödtünk is. A környéken senki “hivatalos” nem volt, így egyelőre nem értettük még, hogyan fogunk fizetni. Bill reggel 7 óra 14 perckor kopogott az autó ablakán, így megoldódott a rejtély, átadtuk a 20$-t. Azért nem pont erre akartunk kelni :).

Másnap visszatértünk a ködös kilátónkhoz, ahonnan mostmár láttuk is a környéket! Innen indult egy sétaút az esőerdőn át, amely több kisebb vízesést is érintett. Maga az út volt igazán érdekes, mert a Dorrigo Nemzeti Park területén haladt, amely a világörökség részét képezi. Séta után tettünk egy második kört Bellingenben is, majd elindultunk tovább a part fele.

Sydneyből elindultunk észak fele és az eddigi nem túl szerencsés időjárásunk még rosszabbra fordult. Az esős idő ilyenkor nyáron itt délen nem túl tipikus és sajnos annyira kiterjedt volt, hogy kiautózni sem tudtunk belőle. A képeken több nap eseményeit szedtük össze egészen a Waterfall Way kezdetéig.

Zajlik a kemény munka, ahogyan az USAban is tettük. Még a notebook is ugyanaz :).

A Blue Mountains Nemzeti Parkot kihagyni hiba lett volna, nagy hiba. Talán túl sok kommentárt nem kell a képekhez fűznünk, inkább a bowerbird-ök párzási szokásairól szeretnénk még beszélni.

Magyarul lugasépítő-féléknek nevezett madarak családjának nagyobbik része poligám életet folytat, a pár hím tagjai különleges kompozíciókat építenek, hogy megnyerjék maguknak a közelben lakozó nőstények kegyeit. Nem vicc volt, hogy erről lesz szó! 🙂 Az egyik legszebb kompozíciót, egy vesszőfolyosót, a selyemmadarak készítik. Mi pont egy ilyenbe futottunk bele sétálás közben, az utolsó előtti képen láthattátok is.

A folyosó két oldala rengeteg apró elszáradt gallyból áll, ezeket apránként, egyesével helyezik el a madarak. Nagy műgonddal helyeznek el minden szálat, sokszor kiveszik és máshova rakják át. Mindezek mellett a kék színű cuccok nagy kedvelői, a környékbeli összes kék pet palack kupakot, szívószálat és egyéb műanyag szemetet begyűjtenek és esztétikusan elhelyezik a lugas körül. Mindeközben a nőstények a saját fészküket készítik el, egyedül. Amikor eljön a párzási időszak a nőstények végigjárják a környékbeli lugasokat és kiválasztják maguknak a legszebb lugas tulajdonosát. Az utódokat a nőstények egyedül fogják nevelni, a hímek továbbra is a lugas építésével foglalkoznak. Könnyen előfordulhat, hogy egy-egy lugas tulajdonosa hoppon marad és egy sokkal menőbb lugas hímje fog szinte az összes környékbeli nősténnyel párosodni.

Ebben az egészben a legviccesebb az volt, hogy pont az út ezt megelőző heteiben hallgattunk a kocsiban David Attenborough monológokat és az egyik epizód pont a bowerbirdökről szólt. A hanganyag végéből még beillesztünk egy részletet, David Attenborough hangjával a fejetekben olvassátok el: “Filming bowerbirds must be done from a hide, so to stand any chance of filming copulation you must select the bower that you think will most impress a female bird. The odds of doing so are in fact quite good, showing that we and bowerbirds have the same aesthetic sense and preferences, and that thought pleases me no end.”

(Magyarul: “Lugasépítő madarakat filmezni csak lesből lehetséges, tehát ahhoz, hogy legyen lehetőségünk párzást filmezni, azt a lugast kell kiválasztanunk, amely a nőstény tojóknak a legjobban fog tetszeni. Az esélyünk erre, meglepő módon, egész jó, ami azt jelzi, hogy a lugasépítő madarakhoz hasonló az esztétikus ízlésünk és preferenciáink, ami mindig jó érzéssel tölt el”.)

Canberra nem rég múlt el 100 éves, létezését Sydney és Melbourne rivalizálásának köszönheti. A város elméletben tökéletes még most is. Elképesztő mennyiségű fával ültették tele és mindezek mellett elképesztő mennyiségű utat is lefektettek. A város alapterveire kiírt pályázatot egy chicagói tervező páros nyerte és a Mount Ainslie csúcsáról szemlélve jó munkát végeztek. A folyó, a War Memorial és a parlament nagyon jól jött ki, mondaná az ember, dehát nem a véletlen adta így ki. A kilátóban ki is van rakva a tervezők skicce amit a terep adottságai alapján rajzoltak (úgy, hogy még sosem jártak ott) konkrétan a jövőbeli kilátó pontjából megszerkesztve: igen precízek voltak, tényleg minden úgy van ahogy eltervezték.

A várost úgy tervezték meg, hogy nem egy egységet alkot, hanem több kisebb központot alakítottak ki és ezek között gyorsforgalmi utakat raktak le. Tényleg elképesztő mennyiségben vannak a 80-100 km/h-es limittel rendelkező utak. Judyék lakásához, ahol laktunk, a központból 8-as formában vezettek utak, így el lehetett dönteni, hogy a két lehetséges íves pályából melyiken menjünk (szinte semmilyen út nem egyenes, hanem valamilyen ívet követ). Ez egyrészt azért volt problémás, mert nem volt egyenes út ergó többet kellett autózni, másrészt meg azért mert sofőrként egyszerűen nem bírtam követni, hogy mi merre meddig :). Úgy képzeljétek el, hogy ezek az utak mindig egy teljesen semleges füves-eukaliptuszos-kis dombos tájban haladnak és bárhova mentünk legalább 4 komolyabb bal-jobb kanyar volt ahol fűutat váltottunk. Valahogy hiányoztak a viszonyítási alapok és azzal, hogy folyamatosan ívesen mentünk azt is elfelejtette az ember, hogy merről jött :).

Nyilván ezeket a lakók megszokják, megtanulják. A baj nem ebből lett, hanem ezekből a kis szatellit lakónegyedekből, amik apróbb különálló falukként működnek. Többet megnéztünk, mindegyik közepén van egy kis tó meg egy kis bevásárló rész, tehát elég “kedvesek”, de valójában mégsem működnek igazán jól. Egyrészt ezek kicsik, tehát annak a valószínűsége, hogy valaki pont ott lakik ahol dolgozik is, igen alacsony, főleg, hogy a munkahelyek leginkább a központi részen vannak csak. Erre rájön a chicagói tervezés hatalmas hiánya, hogy eleve nem villamosok / tömegközlekedés köré lettek a negyedek tervezve, így jószerivel csak autó az, amivel kényelmesen lehet haladni. Busz van, de ritka és drága. A bringára elég jól felkészültek, a főutak nagy részén lehet is bringázni, de ki akar a 80-100-zal száguldozó autók mellett tekerni? Illetve a távolságok is kicsit nagyok az üres országúti szakaszok miatt, könnyen van 20km két pont között.

Az autós életnek és a hibás tervezésnek köszönhetően a valójában Debrecennél is nagyobb város estére teljesen kihal. Mi ezt nem mértük fel, csak a helyiek véleményére támaszkodunk, illetve azt sem tudjuk, hogy milyen Debrecen központja este :). Mindenesetre hiába a sok belefektetett pénz és energia Canberra mégsem sikerült igazán élhetőre.

Pár megjegyzés a képekhez. A hatalmas tányérok a NASA és a helyi kutató intézet (CSIRO) közös rádió-teleszkópjai (remélem így hívják magyarul). Gyakorlatilag az összes űr-projekt használja ezt a központot kommunikációra. A NASAnak mindössze három ilyen telepe van a földön, ezen kívül van egy Spanyolországban Madrid közelében, illetve az USAban a Los Angeles melletti sivatagban. Szépen precízen egymástól 120-120 fokra vannak, így az űrállomással illetve a többi világűrben repülő cuccal folyamatos a kapcsolat, elég menő :).